Bemutatkozó
1981 áprilisában láttam meg a napvilágot. Fotós szemmel már ez a nap sem volt közönyös. Hiszen nem jellemző, hogy az áprilisi tájat sűrű, nagypelyhű hó borítsa be. Hogy ennek tudható e be vagy sem, nem tudom, de már kora gyermekkoromban érdekelt a fotózás.
Édesapám - István László képzőművész – sok fotót készített a családról. Képeit az akkori kor szépségének megfelelően otthon dolgozta ki. Gyermekként ez egy igazi élmény volt. Bekucorogtunk a teljesen elsötétített fürdőszobába és vártuk a csodát, amit az egyik alkalommal a nővérem okozott, mikor felkapcsolta a villanyt – tudniillik kint volt a kapcsoló. Talán ez alapozta meg bennem a fotózás szeretetét.
Emlékszem sokat szerettem volna játékban reprodukálni az eseményt, de a nővérem nem szívelte. Csak úgy emlegettük, hogy „fotoplukk” – nem tudom, miért hívtuk így. Sosem játszottuk.
Az első önálló „fotósorozatomat”, ha jól emlékszem egy osztálykirándulás alkalmával készítettem egy Szmena típusú géppel. Persze nem volt zökkenő mentes, mert az utolsó utáni képkockát is el akartam fényképezni, így kicsúszott a film a dobból. Ezért a felcsévélés - nem is értem miért - nem sikerült. Szerencsére amikor felnyitottam és láttam, hogy mi történt, gyorsan cselekedtem: becsuktam. A negatívot házilag hívtuk elő. Az esemény nyomait jól megőrizte a szélén látható fekete csík. Papírképek sohasem készültek róla. Lehet, hogy pont most kéne elővenni.
A következő ami hirtelen eszembe jut a Sooters találmánya egy mini gép volt. Teljesen automata, vaku nélkül, egyszerű optika-szerűség. Szafari park Ausztria - inkább nem részletezném.
Jócskán beleszaladtam a középiskolába – közben persze fotózgattam egy automata géppel, ami volt – amikor újra előkerült a szekrény mélyéről a előhívó felszerelés. Hú, micsoda élmény volt. Minden félét nagyítottam. Bár a papírokról pörgött az emulzió, még használhatóak voltak. Jut eszembe, egyik alkalommal valahogy elfelejtettem a hívó után stopfürdőbe tenni a képek. Érdekes fátyolos hatású volt az összes. De jó játék volt. Valahol ez időtájt rémlik, hogy fotózgattam egy Szmena Szimbol típussal is. Szigorúan fekete-fehér negatívra, mert ugye az azt szereti. Ha szabad ezt a kifejezést használnom: egész jó kis képeket csinált – kültérben, jó fényviszonyok mellett.
Nem sokkal ez után megérkezett az első igazi gyöngyszem: Zenit-E. Na az már jobb volt. Használtam is sokat. Szkennelve látható itt néhány a jobban sikerültek közül.
Egy régi kis könyvben olvasgattam, a fotózási alapfogalmakat, szabályokat. De igazán alkalmazni nem tudtam. Menetem tehát a szemem és a megérzéseim után. Halkan jegyezném meg, hogy ez ma sincs sokszor másképp.
Az ezredforduló derekán megjelentek az első digitális fényképezőgépek.
Idevág, hogy az első típus, amit a kezemben fogtam egy Sony Mavica volt. Floppyra mentette a képeket. Körülbelül 6-8 képet lehetett készíteni és cserélni kellet a lemezt. Az esküvőnkön használtuk, hát lett vagy öt tucat lemez.
Na de robbanásszerűen jöttek a digitális gépek. Elérhető áron még csak nagyon silány minőséget lehetett kapni. Így került a birtokomba egy Kodak CX7220 ezzel próbálkoztam fotózni. Nem kell mondanom, hogy nem sok sikerrel jártam.
Egyszer-kétszer elhoztam a munkahelyi egyszerű Panasonicot. Bár tudásában jóval felette áll a Kodaknak. Néhány kép ezzel is készült.
Viszonylag sokat kellett várnom, mire enyém lehetett a jelenlegi kis-kompakt gép.
Fuji FinePix S8000. Sok beállítási lehetőség, akár a nagyoknál. Ellenben sok hiányosság is ami nehezíti a használatot és komoly korlátokat emel. Ennek ellenére maximálisan kihasználom, amit csak tud.
